A rainbow bár után tőlem már jöhet bármi

A legtöbb ember bakancslistáján szerepel egy amerikai út, bárhova, csak beleszippantson abba az atmoszférába, ami belengi azt a kontinenst. Vagy az autók miatt, vagy az amerikai sportok miatt, vagy a zenei legendák miatt, vagy a filmek miatt, de mindezeken kívül: a tájak miatt is. Ezek a buta amerikaiak képesek bármiből legendát gyártani, legyen az autó, sport, zene, film vagy táj. A terv számunkra a következő volt: San Francisco – Los Angeles – Las Vegas – Grand Canyon.

A jetlag (gyors időzóna-átlépés, mint amikor részegen azt veszed észre, hogy már reggel van és zár a kocsma) mindig akkor érződik igazán, amikor hazajössz valahonnan. Mert ha elérted az úti célodat, akkor várnak az élmények, és a legutolsó gondolatod, hogy fáradt vagy. Ez velem is így történt, amikor landoltam San Franciscóban. Táska lerak, és irány a város. Mivel sokat nem tudok Friscóról, és inkább csak a híres látnivalókat, valamint az itt forgatott filmeket ismerem, ezért itt inkább klasszikus turistáskodást tervezünk. A kötelező kör: Golden Gate híd, Alcatraz, kábelvasút, Chinatown és a meredek utcák, amiket a filmipar előszeretettel használt autós üldözésekhez, de mégse tudok egyet sem felidézni név szerint, valahogy Sharon Stone keresztbe rakott lába jobban megmaradt az emlékezetemben. (Igen, az Elemi Ösztönben, amit szintén itt forgattak)

Ajánlott zene:

 

Jártamban–keltemben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy napokon belül LA-ben leszek, és rendelhetek egy italt magamnak a Rainbow bárban. A főnök, Lemmy törzshelyén. Láthatom azt az utcát, ami bevonult a rocktörténelembe. Rainbow bar, Whisky A Go Go, Roxy. Ezeket a járdalapokat olyan emberek koptatták, mint Jim Morrison, Lemmy, Zappa, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Brian Jones, Ramones… Sétálj rajta végig oda és vissza többször, és gondold át, mielőtt bemész a helyekre, hogy innen indultak a világ legnagyobb zenei missziói. Itt a kéz, ami az én zenétől hangos bölcsőmet ringatja. Legbelül erre a pillanatra várok a legjobban, hiába magasodik elém a monumentális Golden Gate híd. A friscói éjszakázás során nem tudom nem észrevenni, hogy a legtöbb kocsmában igényes zene szól. Kemény rock vagy lágy dallamos rock vagy country. És működik! Amikor betérsz egy gyorsétterembe és Ramones duruzsol a füledbe, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy itt talán tisztában vannak azzal a tinik, hogy milyen Ramones-pólót vesznek a H&M-ben. Nem csak divatból hordják, hanem van fogalmuk is róla. Nem sok, de biztos több, mint otthon a tűsarkúban botladozó Ramones-pólós cicamicának. Hihetetlen méretek vannak, józan paraszti ésszel alig tudom felfogni. Egy sarki kocsmából élő zene szűrődik ki, beülni esélyünk sincs, mert rottyon van a hely, ezért keresünk egy másikat. Ghost! Ez az, szimpatikus a neve, nem is haboztunk sokáig. Itt is minden a legendákról szól. A fal tele híres zenészek fotóival, akikre büszkék és/vagy akik megfordultak ebben a kocsmában. (Brian Setzer, Alice Cooper, Patti Smith, Tom Waits, hogy csak párat említsek, kik ültek azokon a bárszékeken). A hangfalakból nyilván nem Rihanna szól, hanem érkezésünkkor éppen Go Go Dolls. Gondolom, leolvasták a pólómról, hogy egy picit szeretem a Motörheadet, és a harmadik dal már Lemmy érces torkából szólt. (Hellraiser). Beszélgetésbe elegyednek velem, pusztán azért, mert fülig ér a szám. Valamiért itt nem néznek sültbolondnak azért, mert mosolygok mindenre. Itthon ez az adj mosolyt valahogy nem annyira működik.

Ajánlott zene:

 

San Franciscót nagyon a szívembe zártam. Nem csak látványban, hanem európaiságában is. És persze mert lépten-nyomon rocktól hangos szórakozóhelyekbe botlik az ember. Két nap után vesszük a táskákat, és elindulunk LA felé. Nincs a szomszédban egy magyar távolságokhoz szokott embernek, mert 380 mérföld, ami cirka 600 kilométer. Öt és fél órát mutat a gps, ha nincs dugó. De ez Amerika, itt a dugók olyanok, mint a magyar aszfalt, hirtelen kötnek, lassan oldódnak és végül nyoma sincs. Utunk során átmentünk olajmezőkön, útszéli motelek lógtak bele a látóhatárba a végtelenbe tűnő autóút széléről, benzinkutak állítottak meg egy-egy ital reményében, de szemem előtt végig a Sunset Blvd lebegett, hogy milyen érzés lesz belépni, és az első levegővételnek milyen illata lesz. Nem tudom más szemmel nézni Amerikát, csakis a zene szemüvegén keresztül. Amióta az eszemet tudom, én azokat az előadókat hallgatom, akik abból a bölcsőből jöttek elő, ahova most tartok. És azokról a tájakról énekeltek, amiken épp áthaladok és amiken át fogok haladni. A 66-os út, Las Vegas, Los Angeles, Santa Monica…

Ajánlott zene:

 

Ahogy közeledünk, egyre melegebb van, a forgalom egyre nagyobb, a szívem pedig lassan kiugrik a helyéről. Az autópálya kiszélesedik 5 sávossá, a felhőkarcolók úgy magasodnak fölém, mint apám az íróasztalom fölé, amikor durva karót vittem haza matekból. Beverly Hills, pálmafák, mértani pontossággal megtervezett kertek, hatalmas autók, fotózó turisták és mi, a magyar különítmény. Ahogy gurulunk lefelé a Beverly dombról, én csak a telefonom nézem, hogy mikor térünk rá végre a Sunset Blvd-ra. Ahogy felnézek, a felhőkarcolók eltörpülnek, Los Angeles mindössze egy háztömbnyire zsugorodik, a szememet könnyektől kell törölni. Meglátom a színes táblát, ahogy árván és minden giccs nélkül kilóg az útra: Rainbow bar & grill!

Ajánlott zene:

 

Annyit néztem a neten a Rainbow bárt és környékét, hogy úgy érzem, mintha minden nap erre járnék. Meglátom a Roxy és a Whisky A Go Go bejáratait. Hazaértem. Eddig csak életrajzi könyvekben olvastam róluk, és most itt állnak a szemem előtt. Mindent elfelejtettem, ami addig történt velem. Hálaadás napja van, a forgalom állítólag LA-hez képest is nagyon kicsi. A Go Go-val szemben leparkolunk, és én hatalmas, ám kissé remegő és bizonytalan lépésekkel haladok a célom felé. Egyre gyorsabban szedem a lépteimet – egy gyors kép még a bejárat előtt, és lenyomom a kilincset… Bent két lány ül, akik meglátják a Motörhead mellényemet, és egyből irányítanak a külső pulthoz. Egy szűk kis átjárón átmegyek, és egyszer csak meglátom a rockzene történetének leghíresebb bárszékét, mögötte pedig az életnagyságú Lemmy-szobrot. Magamban (de lehet, hogy ki is mondtam) csak ezt ismételgetem:

a kurva életbe, itt vagyok, megjöttem, ideértem, bassza meg!

Kikérem első Lemmy-koktélomat attól a lánytól, aki a Mesternek is készítette éveken keresztül. Eltörik a mécses, kezemmel megfogom Lemmy székét- és három szót tudok kipréselni a számon:

Thank you, Lemmy!

Innen indult koncertezni és ide jött haza mindig, hogy elüsse az időt a következő fellépésig. Mert minden perc, amit nem színpadon töltött, az csak amolyan időhúzás volt. Ő a színpadon élt, a többi csak egy állapot volt.

Ajánlott zene:

Akik ismernek, tudják, hogy soha nem iszom rövidet, de ezen a helyen mi mást kérhetne az ember. Leülök Lemmy széke mellé, és elkezdek gondolkodni, miért utaztam el ilyen messzire. Nézem a széket, amin a Főnök ült, és a fal tövében látszik a kopás, amit a csizmája kezdett ki. Elmélkedem, miközben az egész helyet belengi Lemmy szelleme. Ezért! Ezért a pillanatért jöttem, hogy megkapjam a Jack-kólámat, hogy leüljek, és átadjam lelkem minden rezdülését a hely szellemének. Nézem a falon a sztárokról és legendákról készült fotókat, nézem a sok tisztelgő képet és üzenetet Lemmynek címezve. Nem tudom szavakba önteni az érzést, amikor ülsz egy olyan helyen, ahol a te hőseid múlatták az időt, és minden centiméter több történelmet hordoz magában, mint egy teljes tankönyv, akkor nem tehetsz mást, mint elengeded magad és kipipálod a bakancslistád első helyét, majd melléírod, hogy mostantól jöhet bármi! Innentől kezdve nekem az út hátralevő része már ajándék. Nekem ez az utca jelenti mindazt, amit szeretek, innen ered az én személyiségem, ezen falak között előadott dalok formáltak engem tinédzserkoromban, amikor iskolakerülő voltam, ezek a dalok segítettek át az első szerelmi csalódásomon, ezek a dalok adtak jókedvet egy bulin, ezek a dalok égtek belém örökre. Ezektől az előadóktól és daloktól vagyok az, aki. Mivel soha nem akartam zenész lenni, ezért nekem ez a pillanat a platinalemezem. Lemmyvel 2015 nyarán volt szerencsém találkozni és készítettem vele egy közös fotót. Amikor kiveszem a táskámból, és átnyújtom a pultosnak, akkor ő fogja és felszögeli a falra, Lemmy bárszéke mellé. Pedig semmit nem mondtam, hogy mi lenne a tervem a képpel… Leülök, és a világ legtermészetesebb mozdulatával kérek még egy Jack-kólát… És vigyorgok! Amíg élek, addig ezek a hihetetlen hatású zenészek emlékét őrizni fogom, és átadok mindent az utókornak, amit csak tudok. Hátha valaki az én hatásomra fog majd megszeretni egy Tom Waitset vagy egy Creedence Clearwater Revivalt vagy, adja isten, egy Motörheadet… Ez az én utam! Nem lett belőlem más, csak egy rockrajongó, akinek a zenei hősei már lassan mind halottak, de munkásságuk örökké él. Drága Sunset Strip, ha ember lennél, akkor megszorítanám a kezed és leülnék veled egy italra, hogy mesélj nekem kik léptek rajtad az elmúlt 50 évben. Megértettem, miért járt ide Lemmy, miért ült itt, miért itt adott interjúkat.

Ajánlott zene:

 

A Rainbow bár és a Sunset Blvd zenei történelmétől hemzsegő falaktól elköszönve – enyhén spiccesen – elindulok. Másnap a filmipar legendáival vegyülünk Hollywoodban. Ott már érezni, hogy felhígult ez a legendagyártás. Nincs már értéke a csillagoknak, hisz boldog-boldogtalan megkaphatja már. Ahogy olvasom a neveket a földön, elég csak Beverly Hillsbe költözni,  és legott csillagot kapsz a sétányon. Filmszerep nem kell, főleg nem kiemelkedő. Szegény James Dean és John Wayne forog a sírjában. Mindenesetre a látvány és a rengeteg híres utcarészlet akarva-akaratlanul felállít minden szőrt rajtam. Azért a Capital Records épülete nem tud elbújni előlem. Ez az épület juttatta el hozzám a dalokat, ők vették lemezre a legendás dalokat. És persze ennek az épületnek a tetejéről mászik le Ford Fairlane és Zuzu Petals a filmben (Ford Fairlane kalandjai), miután kidobták az ablakon Jimi Hendrix balkezes húrozású Fender Stratocaster gitárját.

Ajánlott zene:

Ahogy sétálok fel-alá a Hollywood Blvd csillagain, azt veszem észre, hogy egy nagyobb csoport áll valamelyik csillag körül. Mondom, tuti valamelyik színész istenségé lehet, Gregory Peck vagy Clarke Gable… Bepréselem magam, hogy lássam, kinek a csillaga előtt megy a pózolás, és lesápadok, leesik a vércukrom, kiver a víz. Britney Spears!!! Jack Nickolsonon és Little Richardon pedig úgy lépnek át, mintha ott se lennének. A rengeteg turista között sodródva a karomat adnám, ha leülhetnék újra a bárba, mert ilyenkor érti meg az ember, miért nem Hollywood a legendák otthona. Irány Las Vegas, és minden mindegy alapon elhatározom, hogy egy ilyen élmény után beveszem a szerencsejáték fellegvárát úgy, ahogy azt kitalálták: rulett, póker, kockázás és félkarú. Vagy a jackpottal megyek haza, vagy semmivel. Nyilván az utóbbi lett, de nem sajnálom. Nem viszek haza pénzt, mert mindig a bank nyer, de élményeket annál inkább. A felső erők irányítják a világot, és ez hatással van a szerencsejátékra is. A mágneses vonzódás a győzelemhez végül mindenkinek egyet jelent: amit hoztál és ami itt történt, az kurvára itt is marad.

Viva Las Vegas!

Az egyházi tanításokat végignézve, itt egy óra alatt elérheted, hogy örök kárhozatra ítéltesd magad (szerencsére). Négy napot töltöttem Vegasban, nem lehet elmesélni, át kell élni. Vegasból átmentünk a Grand Canyonhoz, a természet legnagyobb és legérthetetlenebb alkotásához. Reggel még a mesterséges emberi alkotás ágyában ébredtél Vegasban, és ez akkora kontrasztot ad az egésznek, amit nem lehet értelmezni emberi aggyal. A Grand Canyon volt az egyetlen hely, ahol nem jutott eszembe a Rainbow bar.

Las Vegas repterén megdöbbenve láttam a nyerőgépeket a tranzitban, ha esetleg maradt volna egy kis apró a zsebedben hazafelé, akkor azt se vidd el onnan. Semmit! Innen csak magadat viheted vissza. Azt a pár dolláromat, ami megmaradt, én is bedobtam. Nyilván ott maradt. Vegas egy rafinált rabló – élvezed, ha kirabol. Mert stílusosan teszi mindezt. A repülőn ülve megfejtettem, mit érzek legbelül. Amerikába vissza kell térnem, és ezen belül a Rainbow bárba, hogy napokig üljek ott és beszélgessek a vendégekkel, akik olyan sztorikat mesélnek majd, amiket még csak nem is olvastam sehol. Ezt az érzést sehol nem fogom megkapni, csakis azon a küszöbön átlépve, ahol a legnagyobbak is átléptek. S ha egyszer belépsz oda, akkor fogod felfogni igazán, hogy Lemmy nem halt meg, soha nem is fog meghalni. Ott van Ő, a levegőben, a whiskyben, a gondolatban, az emlékekben és a rock and rollban. És miért nagy dolog egy zarándokhely, ahova a világ minden tájáról érkeznek a rajongók? Mert amíg a mai világban egy karácsonyi képeslapot nem vagyunk képesek feladni a szerettünknek lustaság miatt, inkább üzenünk neki a Facebookon, addig Lemmyhez a világ minden tájáról érkeznek a rajongók leróni a tiszteletet. Nem a postáig, hanem egy másik földrészig utaznak. Én megvettem a képeslapokat, összezavarom a világot és elküldöm őket.

A halál elkerülhetetlen, nem? Ez egyre inkább tudatosul, amikor annyi idős leszel, mint én. De nem aggódom miatta. Felkészültem rá. Ha holnap meghalnék, nem panaszkodnék. Minden elég jó volt.

GlobálisVilág | Forrás: deadlenskult.hu | Szerző: Görögh Atus
Deadlenskult facebook oldala

No Comments Yet

Comments are closed